Nem szeretem, ha korlátoznak, legalábbis igyekszem a lehető legtöbb ilyet kikerülni, és idegesít, hogy blogger.hu-n nem jók a sablonok. Jó, tudom, vicces egy lény vagyok, de mindegy. A lényeg, hogy átköltözöm.
Körülbelül havonta változnak a reakcióim adott eseményekre, a hozzáállásom is egészen ingadozó, de a pletykákat sose szerettem. Nem azért, néha nem látom értelmét csakúgy odamenni egy emberhez, hogy figyelj csak, én nem bírlak. Úgy hogy mondjuk egy hónapban egyszer beszélünk. Próbálok toleráns maradni, de természetesen nálam is el tud szakadni a cérna.
De most nem is erről szeretnék beszélni. Szerencsére sose érdekeltek igazán a körülöttem lévő pletykák annyira, hogy egész nap arról beszéljek. Kivéve, mikor közöm is volt hozzá. Azt viszont nevetségesnek tartom, hogy van, aki hetekig tud csámcsogni valami olyanon, amihez konkrétan semmi köze. Eléggé el is vagyok határolódva ezektől a közegektől, egyrészt picit félek, hogy beszippant, másrészt nem is érdekel, hogy ki kivel miért mit csinált. Az az ő dolga.
Pár hónapja sokat gondolkodtam azon, hogy milyen vicces lenne érzéketlennek lenni az ilyenekre, generálni a konfliktusokat és csak szórakozni rajta. Tényleg kipróbálnám, ha nem lenne semmi következménye, és vissza tudnám fordítani, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez túlságosan hidegen hagy a pletyka. Mikor gossip girl-t néztem, gondolkodtam hogy héé milyen izgi lehet nekik,
de jobban szeretem magam biztonságban tudni.
Olyan ember vagyok, aki hihetetlenül meg tud bízni másokban, még ha semmi oka nincs rá, akkor is. Szerencsére ezzel még tudtommal senki nem élt vissza annyira, hogy kárt tegyen bennem. Bár néha elgondolkodom, mi van, ha valaki csak úgy szórakozásból játszadozik az érzéseimmel, és most nem úgy egy konkrét emberre gondolok, hanem akárkire. Ilyenkor megijedek: és ha valaki olyan, aki közel áll hozzám? Áh, paranoia - gondolom magamban, majd visszatérek a kis naiv önmagamhoz. Valahogy így nyugodtabb, mint azon görcsölni, ki az őszinte.
Számomra annyira furcsa, hogy vannak emberek, akik teljesen érzéketlenek, képesek lelkiismeret nélkül végiggázolni valakin. Engem megtanítottak arra, hogy mindig gondoljam bele magam a másik helyzetébe is. Miért van olyan, aki erre nem képes?
Nyilván, van egy másik véglet(én is ide tartozom) : Akik minden érzelmüket úgy adják vissza, mint egy vulkánt, egy földrengést, egy ciklont. No, nembaj, igyekszem rátalálni az arany középútra, csak néha már egészen magam alatt vagyok, és muszáj kiadni. De ezt még sikerült belepasszíroznom az értékrendembe. Ezért nem sajnáltatom magam az egész világ előtt. Csak itt, de nem hiszem, hogy bárkinek is útban lennék.
Egyetlen dolgot kértem. Egy normális búcsút. Hogy hallgassam a hangod, esetleg megölelhesselek, de neeem, dehogy, az milyen lenne már, ha rebeka nem szenvedne?:O Hát b.szd meg. Igen, dühös vagyok. Igazán szívesen ütnélek tarkón, de tudom, hogy ha arra kerülne a sor, hogy találkozunk, nem arra pazarolnám azt a kis időt, hogy bántsalak.
Múltkor azért nem fájt ennyire, mert fel se merült bennem, hogy kiszeressek belőled. De most muszáj lenne, az lenne a logikus...
veled álmodtam... megint.
"és majd egyszer... hagyjuk. szia"
Veled álmodtam. Egyik álmomban se voltál még ilyen rideg.
Úgy tűnik, hamarosan visszatérek, csak még azt nem tudom, mit írjak. De valamit mindenképpen szeretnék.
Azt viszont hanyagolnám, hogy nyíltan szenvedjek... végülis erre van egy füzetem, ami nem egészen olyan publikus, mint egy blog, szóval valahogy megnyugtatóbb. Arra gondoltam, megosztok pár gondolatot belőle, de fogalmam sincs, melyiket.
Íme egy, ami még egy júliusi reggel fogant meg.:
Ahogy átölelem a nyakát, ringatózni kezdünk a zene ritmusára. Egyedül vagyunk a hatalmas teremben, hangforrás sehol. A lágy hegedűszó a falak felől hallatszik. Mély levegőt veszek - próbálom örökre magamba szívni az illatát.
Tömény, tiszta szeretetet érzek. Furcsa: a szívem nem szokott ilyen hevesen kalapálni, ha csupán barátokról beszélünk. Érzem a bőrömön a csillagok hűvösét, bár a Nap még magasan jár.
Nem meglepő. Furcsábbakat is álmodtam már.
Ennyi nagyjából elég is mára, azt hiszem, legalábbis nem akarom túlzásba vinni. Azt hiszem, párszor már leírtam, hogy miért.
"-bizsereg az ajkam.
-ez mit jelent?
-csókolni akar :)"
Lassan abbahagyom a blogolást. Azt hiszem, elég boldog vagyok, és igazából ez csak azért kellett, hogy kiírjam a rossz dolgokat, meg ugye néha a jókat is :) Köszönöm minden olvasónak, hogy figyeltetek, és lélekben velem voltatok. Köszönöm minden idetévedőnek, hogy egy-egy bejegyzés erejéig itt maradtak. :)
Meg hát na, be kell ismernem, hogy fura is visszaolvasni, hogy miket összeszenvedgetek, de csak mert már majdnem 2 éve ugyanazt csinálom: nyavalygok... persze, így visszanézve van pár szép bejegyzés, és ezt most nem azért, hogy fényezzem magam ^^
Sziasztok! ♥
,,Elég volt ébren, aludni szeretnék,
ahogy régen, úgy álmodni veled még.
Ahogy a pillangó, ott a válladon,
ez nem szerelem, ez csak fájdalom."
Ui.: Elég valószínű, hogy pár postot még írni fogok, az is lehet, hogy újrakezdem. Mindenesetre köszönöm.
Nemsokára bekapcsolok valami zenéket, és rendet rakok a szobámban.
Örülök, hogy eddig egész jól megy az ,,eseménydús nyár" projekt, mert így sok minden elvonhatja a figyelmemet.
Piciszivem, hát te meg merre jársz? ♥
,,és neked egyáltalán nincsenek terveid a jövődre?"
De, vannak. Csak nem olyanok, amikre mindenki kiváncsi. Az miért nem érdekel senkit, hogy el akarok menni New York-ba, a McLaren's bárba, és leülni ahhoz az asztalhoz, vagy hogy ki akarok menni Japánba megnézni a cseresznyefák virágzását? Szeretnék megtanulni Japánul, elsajátítani egy harcművészetet. Lovagolni akarok, macskát és kutyát tartani. Ki akarok adni egy mangát, írni egy dalt, szeretnék egy fehér elektromos gitárt. Szívesen elmennék Hawaiira, és megtanulnék szörfözni.
Egyszer úgy szeretnék énekelni. Színpadon.
-Jaj, hát itt ez a depis csaj, most miért nem panaszkodik arra, hogy...-
Jaa, hogy miért nincs itt az, hogy szeretnék szeretni? Mert az már valóra vált :)
Minden történet boldogan végződik. Ha nem boldog, akkor még nincs vége :)
